Én Marcsi vagyok és valahogy engem is elgondolkodtat ez, hogy hogy lehet az életünket úgy visszanézni, hogy az ember nem bán meg semmit, hogy egésznek látja az életét? És hogy lehet addig eljutni a döntésekkel, hogy erős maradjon az életben? És Polcz Alaine egy erős nő volt az életét nézve. És nem tudunk mindig ilyen erősek lenni. És erre a titokra tényleg jó lenne, ha többen rálátnának, vagy többen átélnék, így kívülről szemlélhetnék saját életüket és örülnének neki, hogy nem bánnának meg belőle semmit.

Az elmúlt két és fél évben nagyon magam alatt voltam és hallgatva a Polcz Alaine történetét rájöttem arra, hogy: Kész, vége és megyünk előre!

Péter vagyok köszönöm szépen, nagyon letaglózó volt. Az, hogy a darabban már sírás volt nagyon, de a humornak az ereje milyen fontos volt végig. Nekem ezek az apróságok voltak ott, amik átlendítettek azon a ponton, hogy na jó ezt akkor én most átformálom magamban. Ez irtó fontos. Az értelmetlenségben így lehet valahogy értelmet találni.

Amikor kitört a szomszédban a háború, akkor Gabi éppen pár nappal később játszotta ezt a darabot, és az első dolgom az volt, hogy a 14 éves lányomat és a 17 éves fiamat elhozzam, hogy akkor nézzétek meg.

Valóban, ezt én most tanúsíthatom, hogy akármennyire demenciás is valaki, valahogy mindig visszajön az, hogy egy része még mindig tiszta, még mindig ő. És engem most ez fogott meg a legjobban, mert én ezt még soha nem hallottam korábban senkitől, hogy ez egy létező dolog.

Én jó pár éve halogatom a Polcz Alainnel való találkozást, hallottam már róla, de nekem most jött el az ideje. Nagyon örülök, hogy eljöttem. És még úgy is adott hozzá ez az előadás egy csomó többletet, hogy most hallgattam meg nemrég ezt a hangoskönyvet, ami elég erős. Ugye ez az ő előadásában van, de ez az interpretáció még hozzáadott. Nagyon örültem, mert magamban azt tippeltem, hogy 100%-ban női közönség lesz, de nem így volt. Meg a zene is nagyon vitt.

Itt valahogy azt kell hozzáadni, ami Polcz Alainnek is az egyénisége volt, hogy hogy lehet mindig jót tenni. És ez valahogy belülről kell, hogy jöjjön. Tehát én úgy érzem, hogy ezt megtanulni nem lehet.

Ami nekem fontos ebben: megszeretni a saját partitúrámat és aztán megszeretni és elfogadni azt, amit én ebben játszani tudtam, amilyen tudtam ebbe lenni, és ahogy tudtam benne lenni, és ezzel úgy szépen meghalni.

Honnan volt az az erő? Honnan merít? Ha mi kerülnénk ilyen helyzetbe tudnánk e ilyen magas szinten megélni ezt az egészet, vagy túlélni inkább?

Én most harmadszor láttam a darabot úgyhogy kiváncsi voltam arra is, hogy mikor mi érint meg, vagy mi folyik át rajtam, vagy hol kezd el csorogni a könny a szememből. Úgyhogy nagyon érdekes, hogy mindig más emelkedik ki. Szinte már tudom, hogy mi után mi jön, de egyszer ez, máskor meg az, ami úgy megérint.

Abban biztos voltam, hogy anyukámat szeretném elhozni. Igazándiból, hogyha róla van szó, akkor általában így a fiatalabb háborús időszakát, mint túlélőt szoktuk megismerni, aztán író feleségként, egyébként meg ugye a Hospice meg a filológia útján. Viszont így tényleg a darabban nagyon érdekes volt az, hogy ezeket lineárisan összefűzve, ritkábban említjük, mert mindig csak így egy-egy szegmensre kerül a hangsúly, és hogy így tényleg összeáll ez a partitúra, – már a múltkor is ezt az egy szót vittem el – így ezek a szerepei vagy helyzetei összefűzve, hogy tényleg, hogy ez a partitúra mit jelent a szó mélyebb rétegeiben.

Azon gondolkoztam, hogy egy ember, egy nő, ennyi szörnyűséget csak akkor tud elviselni, hogyha ebből a tudatiságból kilép és tudathasadásos állapotban csinálja végig az életét, és ami nekem lenyűgöző volt – és direkt használok ilyen erős szót – érdekes volt azt látni, hogy úgy lett végigvíve az életpálya, 19 éves kortól a 80-ig, hogy a külső nem változott, de valahogy mégis megöregedett ott a percek alatt. Ez egy nagy színészi teljesítmény nyilván, csak hogy ez azért ilyen döbbenetes volt, szíven talált, az ember egyre mélyebbre ment és aztán a végén kikerekedett és jókedvvel jöttünk ki, mert azt mondtam, hogy: egyrészt nincs az a kor, amikor az ember nem valósíthatná meg az álmait, mindegy hány évesek vagyunk, kicsit mindegy min mentünk keresztül, ha az, hogy megerősödtünk és nagyon akarjuk meg az, hogy – talán ez áll tőlem távolabb, hogy mindent túl kell élni, mindent túl lehet élni és akkor is lehet menni előre. Itt bennem most van egy ilyen ellenkezés ezzel az érzéssel. Nem akarok mindent túlélni, szépen és jól szeretnék élni. Tehát, hogy van tudathasadásos állapot. Érdekes volt nagyon. Lenyűgöző volt.

Nagyon érdekes, hogy az embernek az élete bizonyos pontjain elé sodor dolgokat és ez is egy jel volt, a facebookon dobta fel nekem, M5 riport volt a kiállításról és annak kapcsán, hogy van ez az előadás. Az előadáshoz pedig nem találok szavakat, mert nincs más aki ilyen csodálatosan és hibátlanul tudta volna ezt nekünk átadni, úgyhogy nagyon szépen köszönöm az élményt. Nekem az döbbenet, hogy egy ember mi mennyiséget bír el, és akkor itt rájövök, sokszor rájöttem már másnak a dolgai kapcsán is, hogy elképesztő aranykalitkában ülök én itt most – mondom magamra, de sokan remélem -hogy azokon az apró cseprő hétköznapi dolgainkon fenn tudunk akadni és akkor azt mondom atyaúristen.

Hogy mennyire hagyatkozhatunk a partitúrára? Én igazából nem tudtam, hogy hova jövök, nem ismerem Polcz Alainet – de nyilván el fogom olvasni a könyveit, mert nagy hatással volt rám – de az amit tudtam, hogy szeretnék egy estét a húgommal tölteni, és biztos, hogy találok olyan előadást, amit mindketten élvezni fogunk és azt hiszem, hogy a partitúra bejött és hallgatni fogok erre és azt gondolom, hogy mindkettőnknek nagyon betalált ez az este, úgyhogy köszönöm szépen.